Nevezz őrültnek, a fejem úgyis bolond már,

csak egy bohóc vagyok a világ  cirkuszának porondján.

Volt meg szerintem lesz is pár,

akiben már nem, de régen megbíztál.

Nem várok már csodákra, nem vágyok már fényre,

csak egy őszinte szóra, egy gyengéd ölelésre.

Ebben a világban felnőni, hidd el nem egy álom,

egyre jobban fáj, ahogy az embereket látom.

 

Szíved mást diktál, mint az elméd,

eszed tanítana, de belsőd súgja: 'Kell még!'

Az az igazi, aki álmában is átölel.

Puszit nyom a válladra, arcodra.

Aki azért felkel, hogy téged betakarjon.

Aki mellett felébredsz, hozzád bújik és elmondja, hogy reggel ezerszer szebb vagy, mint bármikor máskor.

És úgy érzed csodálatosan aludtál vele és nem akarsz kibújni mellőle.

Van, ami éppen attól szép, 

hogy nem lehet a miénk.

Hát hidd el, ahhoz, hogy boldogan élj,

nem kell, hogy a valóságnál többet remélj.

Rég volt, de tisztán emlékszem még,

ahogy fekszek a fűben, ott fent ragyog az ég.

És közben szépen sorra veszem,

ha egyszer felnőnék, majd mi kell nekem.

Sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel,

amit maguk után hagynak, akik elmennek.

Szeretnék, ha lenne szivem,

hinnék, hogyha lenne miben.

Élnék, s ha nem menne könnyen,

sírnék, hogyha lenne könnyem.

A tűz itt bennem hatalmas,mégsem éget,én nem megkapni akarlak,

hanem megszenvedni érted.

Érzem,amit érzel,látom,amit látsz,

mégis másképp mondom,mint,amit vársz.

Gondolhatok bármit,előbb mondod ki,

megbotlok egy kőben és te fogsz elesni.

Az életnek nem kell tökéletesnek lennie,ahhoz,hogy csodálatos legyen.

Elfogom rejteni a szívemnek azt a részét,ami sírni és sikítani akar.

Elmegyünk egymás mellett,mint két idegen,

egymásra sem nézünk,szemünk se rebben.

De lelkünkben,szívünkben vérzünk,

és az utca végéről mégis visszanézünk.

De nehéz nevetni,mikor sírni kéne,

csillagot hazudni a beborult égre.

Vidám nevetéssel verni fel a házat,

mikor szívem mélyén ott ül  még a bánat.

Csak mondd azt,hogy nem akarsz velem többet beszélni és nem akarod,hogy bármi is

legyen köztünk,és én úgy eltűnök az életedből,hogy arra sem lesz időd,

hogy azt mondhasd: ' Tévedtem.'

Ha nem ismersz,akkor ne ítélkezz felettem.

Senki nem mondta,hogy szeretned kell.

Rengeteg emlék után tanít meg az élet,ragaszkodni mindenhez,mit a jövő széttéphet.

Úgy tűnök el,ahol senki nem látja,

s ahol a szívem többé senki nem várja.

Nincs ott senki,csak a szomorú pokol,

oda kerültem,ott lett szívem örökre fogoly.

Embertől nem kérek tanácsot ... az életemet egyedül is eltudom cseszni.

A kutyám jön,hogy kitöltse a hűtlen barátok által hagyott űrt a szívemben.

Nincs benne irigység,rosszakarat vagy gyűlölet.

Nem árulja el a titkaimat,nem lesz féltékeny a sikereimre és nem leli örömét a bánatomban.♥

Ha azt mondom fázok,akkor nem kényeskedni akarok,

hanem az ölelésedre vágyok.

Mielőtt meghalok tuti szívok egy kis zöldet,

behunyom a szemem és elhagyom a földet.

Nem vár rám mennyország,tudom,hogy ez kamu,

miután elmegyünk semmi nem marad,csak hamu.

Rövid ez a pár sor,de benne van a lényeg,

senki sem szeret úgy,ahogy én szeretlek téged.

Mindig van egy személy,aki nem számít,hogy mit tesz vagy mit mond,

és nem számít,hogy hányszor okoz neked fájdalmat,nem tudod elengedni,

hiszen annyira sokat jelent neked.

Ebben a világban már nem találom a helyemet,

lassan az emberek elfelejtik a nevemet.

Szeretethiányom van,már nem kapok eleget,

sokan átbasztak és nem sorolok neveket.

Szerintem jobb lett volna,ha most nem élnék,

akik meg akartak ölni,szinte már elérték.

Zajlik az élet,telnek az évek,

és a szép emlékek még néha visszatérnek.

Te ugyanúgy akarsz,ahogy én téged,

és éjjel az ágyban is ugyanezt érzed.

Én látom a szemeden,ha nem is mondod,

őrültek vagyunk,nem bolondok.

Nézz az égre,a legszebb fényre,

láss egy álmot és harcolj érte.